Interjúk

„Ma is nagy meseolvasó vagyok”

Interjú Szabó T. Annával

A Mesemúzeum kulcsátadó ünnepségén Szabó T. Anna József Attila-díjas költő, műfordító, a múzeum kulcsőre, egy rögtönzött, egyszemélyes bábelőadás keretében adta át a stafétát – azaz a kulcsot – Marék Veronikának. A játékos ceremóniát láthatóan legalább annyira élvezte, mint a meghívott gyerekek.

 

- A mese és a játék nagyon közel áll önhöz. Véleménye szerint, az idő múlásával mennyire változtak a mesék?

- A kisebbeknek való mesék egyáltalán nem változtak, és úgy hiszem, amíg világ a világ, egyáltalán nem fognak megváltozni. Néhány tárgy bekerül a történetekbe, a „varázstárgyak” esetleg cserélődnek, de az érzelmeink és a gondolataink változatlanok. A nagyobb gyerekeknek szóló mesék talán felgyorsultak egy kicsit, de a kicsiknek mindig ugyanúgy kell mesélni. A mese épp arra való, hogy megtanulják ezt a tempót. Mindenkinek az életében a „varázslás” tempója, azaz az izgalmaknak és a biztonságnak a váltakozása a legfontosabb. A mese és a Mesemúzeum is arra tanít, bízzunk abban, hogy lehetséges győzni. Aki mesét olvas, az biztos nem lesz cinikus. Ha pesszimista, akkor mindig tudja, hogy valahol a reményt meg lehet találni. A mesék másik funkciója, hogy rituálisan ismétli és sugallja: rend van a világban.

- A mesék szerepe is ugyanaz maradt?

- Napjainkban hatalmas stressz éri a gyerekeinket, rettenetesen túlterheltek. Különösen 12-13 évesen, kiskamasz korban rettentő nagy társadalmi nyomás éri őket. Ha akkorra a mesék által megerősödtek, ha veszik a mesék által közvetített üzenetet, hogy a belső szépség is fontos és a nehézségeket le kell küzdeni, akkor már felvérteztük őket azzal, hogy mire megnőnek, legyen határozott világképük, legyen reménységük az önbizalomra. Számomra a mese az önbizalom legfőbb táplálója. Nem véletlenül alkalmazzák a meseterápiát.

- Részt vett valaha meseterápián?

- Volt egy dédnagymamám, aki szerencsétlenségére – de nekem különös módon, mesei nagy szerencsémre – ágyhoz kötött volt. Félig lebénult, és így – megint csak szerencsémre – nem tudott elfutni a kérésem elől, hogy olvasson. Olvasott szívesem, de nem értette, hogy miért kell neki vagy huszonkétszer ugyanazt a mesét olvasnia. „Muszáj volt”, hát megtette. Huszonkettedszer is elolvasta a kedvenc mesémet. Ez egy rituális meseolvasás volt minden délután, amikor a nagymamáméknál voltam; velük lakott a dédnagymamám is. Felnőtt koromban jöttem rá, hogy engem miért gyógyított az a mese. A nagyapámmal való kapcsolatomról szólt. Nagyapám híres tudós volt, és nem tudtam a közelébe férkőzni. A didergő király volt az a mese, amit annyiszor el kellett nekem olvasni, hogy megértsem: szeret ő, és kedves, és jó ember, csak éppen ő király és én kicsi lány vagyok.

- Ön szerint jut elég idő a családi mesemondásra?

- A kicsi gyerekkor az, amikor a mesére a legnagyobb szükségünk van. Az lenne jó, hogy aki fáradt, az is olvasson a gyerekével egy kis közös mesét. Marék Veronika könyvei például tökéletesen alkalmasak a közös olvasásra és újraolvasásra. Kétségtelen, hogy mostanában kevesebb az erre jutó energia. Ha a szülőknek nincs idejük, akkor a nagyon ajánlom a hangoskönyveket, amelyeken hihetetlen szép mesék hallhatók. Élő hang mondja a mesét, és ez tökéleten alkalmas az elaltatásra. Először hallgassa meg a szülő és a gyerek együtt, hogy meglegyen a közös élmény. Azt követően a gyerek már egyedül is végighallgathatja.

-A mesékkel átadható-e az a fajta nyitottság, ami önre és férjére, Dragomán György íróra jellemző?

- Nyitottságunk, kíváncsiságunk és a bizalmunk is a meséknek köszönhető. És az is, hogy én kitartóan hiszek a holtodiglan-holtomiglanban. Mindkettőnk számára nagyon fontosak azok a mesei formulák, amik a rituálészerűen ismétlődnek. A férjemnek és nekem is rengeteget olvastak gyerekkorunkban, én ma is nagy meseolvasó vagyok. Szerintem Marék Veronika is rengeteget mesét olvasott. Úgy hiszem, hogy akit megerősítettek a mesék, az hisz a dolgok rendjében, és innen már könnyű a dolga. Küldetésemnek érzem – és emiatt nagyon sokat járok gyerekek közé –, hogy megtartsam az örömöt, a játékosságot, a kíváncsiságot. Én a szigorúság ellenében a szeretetet ajánlom fel alternatívaként. Számomra a szeretet elsődleges, elemien fontos az életben, és hiszem, hogy közösen is erre kell törekednünk.

 

 

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

„A mesék lényege ugyanaz marad”

Interjú Marék Veronikával

 

Évtizedek óta mesél, rajzol, verses képrejtvényeket készít a gyerekeknek. Marék Veronika Janikovszky Éva- és József Attila-díjas meseíró-grafikus, Boribon és Annipanni, Kippkopp és Tipptopp alkotója, no meg a Kockásfülű nyúl forgatókönyvírója, örömmel vállalta, hogy egy éven keresztül őrzi a Mesemúzeum kulcsát.

- Hogyan változnak a mesék az idők során?

- A mesék belső világának a törvényei szerintem nem változnak. A külső és a stílus természetesen folyamatosan alakul, de a mesék lényege ugyanaz marad. A mesék korszerűsítése egyébként létező probléma, mert többen úgy próbálnak „modern” mesét írni, hogy a szereplők sokat bunyóznak benne és különböző modern kütyük szerepelnek a történetben. Némelyikük annyira rossz, hogy nem győzök rémüldözni és tiltakozni.

- Dedikáláskor jó ideje feltűnő jelenség, hogy nemcsak a kisgyerekek rajonganak Boribon mackóért és a róla szóló mesékért, hanem a szüleik is…

-Igen, én is így tapasztalom. Bevallom, amikor egy-egy alkalommal a szülők elhozzák a régi kiadású könyvüket, nagyon meghatódom. Látom a mesekönyv megsárgult lapjait, némelyiket már meg is kellett ragasztani, látszik, hogy szerették. Természetesen létezik ezekből új kiadás is, de azért számomra is kedves ez a ragaszkodás a régi könyvekhez.

- Annak idején milyen sorrendben jelentek meg a saját meséi?

- A Boribon a játékmackó című volt az első, aztán jött a Laci és az oroszlán, utána pedig a Csúnya kislány. Aztán egy kis szünet következett, majd jöttek az újabb Boribonok, a Kippkoppok és a többiek. Napjainkra 48 könyvet számoltam meg. A Boribonokat a Pagony Kiadó jelenteti meg. Felvállalták és gondozzák a sorozatot; újra meg újra utánnyomják a régebbieket és rábeszélnek újabb kötetekre. A Kippkoppokat a Ceruza, azaz a saját kiadónk adja ki. Itt is készíthetek újat, tavaly például meg is jelent egy friss mesekönyv, de a régiek épp úgy jelen vannak. Idén furcsa dolog történt. Olyan hihetetlen érdeklődés támadt a Kippkopp könyvek iránt, hogy kicsi kiadónk ezeknek az igényeknek már alig tud eleget tenni. Ilyet korábban nem tapasztaltunk; nagyon érdekes, hogy az idő hogyan befolyásolja a könyvek életét. Hol így, hol úgy. A pályámon 15-20 éven át ezek a mesék sikeresek voltak, de a jogdíjak nevetségesen alacsonyak maradtak. Ezért a sorozatot az 1980-as évek végén én magam hagytam abba. 2000 elején azután újraindult az egész játék, azóta boldogan folytatom.

- Ezek a kötetek nemcsak kedvesek, hanem igényesek is. Gyakran a történettől függően a lapok színe is változik…

-A Kippkoppnál és a Boribonnál is előfordul, hogy a szöveges részek alapszíne a mese hangulatához igazodik. Szakmai titok, hogy a szomorú és boldog szöveg alá milyen színt teszünk. Nem könnyű mindezt a szerkesztéskor összehozni, de számomra nagyon jó játék.

- Előbb születik a szöveg, azután a rajz, vagy fordítva?

- A mesekönyv születése úgy történik, hogy rajzolgatni kezdek, és közben szövegeket írok. Van, amikor gyorsan megy, és van, hogy kínlódom. Nem törvényszerű, hogy összeálljon. Olyan is előfordul, hogy nem áll össze, mert nem akar. Egyszer régen valaki kitalálta, hogy a Boribon könyvek hátára írjuk rá a következő mese címét. Eljutottam a Boribon és a hét lufi című meséhez, ami annyira jól sikerült, hogy azt mondtam, „én az életben ilyen jót többé nem tudok csinálni!”. Erőltették, hogy mondjam meg, mi lesz a következő. Erre azt válaszoltam, hogy „Annipanni énekel”. De szegény Annipanni egyszerűen nem tudott énekelni. Nem volt miről, és nem volt miért. Nem tudtam megcsinálni. Fel is adtam az egészet, és a könyvesboltosok megőrültek, mert az olvasók lelkesen keresték az Annipanni énekel-t.
Nemrég (Marék Veronika 80. születésnapja alkalmából – a szerk.) nyílt egy kiállítás a Kossuth Lajos utcai Budapest Projekt Galériában, amely bemutatja, hogy hogyan születik a mese. Fehér papírlapok láthatók, amire jelenteket firkálok, szövegeket, indulatszavakat írok. Amikor már elég sok papír megtelt, egyszer csak, csodálatos módon elkezdenek kapcsolódni egymáshoz, és kialakul egy történet. A most készülő mese még nem alakult ki, bár egy csomó képet rajzoltam már homokozásról, fürdésről, és olyan is van közöttük, amin jókat lehet nevetni. Ha elkészül, az lesz a címe, hogy Boribon a strandon.

- A Mesemúzeum kulcsőreként milyen tervei vannak a jövő esztendőre?

- Úgy tervezem, hogy időnként arra járok, benézek – a Krisztinavárostól, ahol lakom, igazán nincs messze a Tabán. Szívesen töltöm az időm gyerektársaságban. Az eddigi kulcsőrök nagyszerű emberek, bevallom, jól kihúztam magam, amikor megtudtam, hogy most már közéjük tartozom. Úgy érzem, nem lesz könnyű feladat számomra, hogy segítsek megtalálni a következő kulcsőrt.